Aleister Black vallomása a TakeOver margójára

Egy hete már, hogy Aleister Black felért a harmadik brand csúcsára. 

Útja Andrade “Cien” Almason vezetett. Aleister később az Instagramon keresztül üzent a rajongóknak.

Most, hogy jutott időm feldolgozni az elmúlt néhány napot – különösen a TakeOver: New Orleanst – szerettem volna leülni, és elmesélni pár dolgot. Fogalmam sincs hová fogok kilyukadni ezzel, de szükségét érzem.

Akár hiszed akár nem, hogy megérdemlem-e ezt, én meg vagyok róla győződve, hogy igen. Nem fogok próbálkozni azzal, hogy megnyerjek magamnak bárkit is azáltal, hogy a szimpátiáját kérem. Egyszerűen csak elmondom, hogy ki is vagyok valójában. Egy szorongástól és depressziótól szenvedő ember vagyok. Ismered azt az érzést, amikor már rögtön az ébredés után tudod, hogy nem vagy jó passzban? Nos, én néha így vagyok ezzel, magamhoz térek és azon tűnődök egyáltalán minek is ébredtem fel? Olyan vagyok, aki a legtöbbször nagyszerű kikapcsolódást érez az egész univerzummal, és a körülöttem lévő emberekkel. A szívemben egy zászlót hordozok, amelyet zene, egyenlőség, szívfájdalom, valamint kitartás  alkot. Ez a biznisz sokkalta többet jelent annál, mint amit a legtöbben képesek megérteni. Nem olyasmi, amelyet hobbiszinten akartam űzni; úgy akartam ezt, mint semmi mást az életemben, semmi sem számított csak ez, elérni ezt az egy dolgot. Minden évben azt mondom magamnak, hogy nem lehet ennél jobb, és azután már közel 16 éve állandóan bebizonyosodik, hogy mégis. És itt vagyunk most. A hosszú utazás és szorongás ellenére, amely olykor bénító lehet, ellenére az olykor nem a legpozitívabb szemléletnek, itt vagyok. Ami a legjobb, hogy úgy érzem messze még a vége. Közhelyesen hangozhat, de ez nem csak magamért van. Mindazoknak szól, akik úgy érzik a helyzetük és mentális egészségük túlságosan súlyos ahhoz, hogy elérjenek bármit is. Arra kérlek ismerd meg a világot, de leginkább saját magad, tévedj, és csináld amit csak akarsz. Még mindig emlékszem arra, amint kis helyeken lógva figyeltem a haverokat a bandájukban játszani, következetesen a fenébe a világgal filózófiával, azt remélve sosem veszítem el ezt, vagy magamat teljesen. Csak hogy ma sokkal többet leltem meg magamban. Köszönöm, hogy velem tartottatok, még ha csak egy rövid időre is. Köszönöm.

Now that I have had time to process the last couple of days and specifically Takeover New Orleans I wanted to sit down, literally, and type a few words. I have no idea where I will go with this, but I felt the need to do so. Also, instagram will undoubtedly annihilate the read ability and sentence build of this so bear with me, or not. Whether you think I deserve what I won or not, I know I did. I am not going to try and win anyone over by asking for your sympathy. I am simply telling you who I am. I am someone who suffers from anxiety and depression. You know when you wake up and you can feel inside yourself that you are not having a good day already? Well I wake up too sometimes like that, only I wake up wondering why I even still wake up. I am someone who at most times feels a great disconnect with the entire universe and the people around me. I carry a flag inside my heart that is made up of music, equality, heartache and perseverance. This title means more to me than so many of you will ever understand. This business means so much more than most people understand. It isn’t something that I wanted to do as a hobby; I wanted this like nothing else in my life, nothing mattered but this, accomplishing this. And each and every year I told myself, it isn’t going to get any better than this and then each year for nearly 16 years long it did. And here we are. Despite the long road, despite the anxiety, which can be crippling at times, despite the not always fun states of minds that I have, I am here. And the good thing is.. I feel I am far from done. This one wasn’t just for myself, as cliche as that might sound. This one was truly for each and every person who thinks their situation or mental health is too severe to ever accomplish anything. I ask you please to proof the world, but mainly yourself, wrong and do what you wanna do. I still remember hanging around the small venue’s watching my friends play in their bands and we would coherently ‘trash the place’ thinking, man I hope I never lose this, I hope I never lose myself completely. Only to have found myself a lot more whole today. Thank you all for staying, even if only for a while; thank you.

A post shared by Aleister Black (@aleister_black) on

Vélemény?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s